Február közepén ismét Pesten volt dolgom munkaügyben, és bár tudtam, hogy nagyszerű szendvicsekkel fognak minket várni, az ebédszünetet ismét máshogy képzeltem el. Rutinosan előre megnéztem a foodmap.hu-t, de valamilyen sugallattól vezérelve nem a street-food kategóriában válogattam - ami egyébként a Király u. mellett egyértelmű lett volna - hanem az ebéd menüt pipáltam ki a számos lehetőség közül.

Láss csodát, rögtön kiadta a Bock Bisztró Pest-et, ami mellett úgy tűnik nem egyszer elhaladtam már, de valahogy mindig vonzott ottjártamkor a bulinegyed kaja-forgataga. Most azonban örömmel ragadtam meg az alkalmat, és merültem el egy, az ebéd menü felolvasásával elvarázsolt utazótársammal a gasztronómia egyik - ismét, immár 2006-óta folyamatosan - Michelin kalauz által ajánlott fellegvárába.

Az élmény annyira maradandó volt, hogy így, egy hónappal később is - annak ellenére, hogy pont ezt az ételsort nem fogja megkóstolni az olvasó - megosztáshoz illőnek találom, és az ízek előidézéséhez még a szemem sem kell becsukni.

Egyes szempontok alapján nem volt egységes az élmény, de erről bizonyos tényezők igen magas színvonala tehet csak, és tényleg olyan apróságokról van szó, amiket máshol lehet észre sem vennék.

Nézzük, mi volt a felhozatal, dőlttel a megkóstolt tételek.

Sütőtökkrémleves "ahogyan még soha" ...
Pácolt tengeri hal tarlórépa kimchi, céklákkal
Csirkemájpástétom marinált kumkat és friss füge
Lazacfilé, habart tojás, parajkrém
Borjúnyakpaprikás szalvétagombóccal
Rumbaba vanília habbal és eperrel

A kezdő falat nem volt felsorolva, kaptunk egy kosár igen finom kenyeret, és hozzá egy kis csésze házi mangalicazsírt. Apró tepertő morzsák biztosították a sós ízt, amit, ha kevésnek gondolunk, pótolhatunk egy kis sóvirággal. Kiváló kezdés.

(s)

A következő fogás a sütőtökkrém leves volt, ahol nagyon izgatott, mi lehet benne a "soha". Nos, azt kell mondjam, az egyik legdivatosabb alapanyagból sikerült egyedi fogást varázsolni. Szerencsére pirított zsemlekocka, és sajt nem került elő, de tökmag, és tökmagolaj sem. Előbbiek egyértelműen maradtak távol, a felsorolás második részénél viszont a jobb helyek is meg szoktak állni. Nem itt, ahol leves nélkül érkeztek a tányérok, itt, tovább mentek.

Legfelül, nem répa darab - bár próbálták olyanra faragni, hogy ezt hihessük - hanem egy kis sütőtök, ami épp annyi hőkezelést kapott, hogy még roppanjon. Alatta egy számomra megfejthetetlen levesbetét helyezkedett el szép korong formában, amit a színe alapján fekete szarvasgombásnak hittem, de a fekete borstól volt az, és árpagyöngyből állt. A kompozíció alján pedig egy szintén elsőre megfejthetetlen hozzávaló pihent. Itt történt az első apróság, a felszolgálótól ugyanis megkérdeztem, hogy jól tippelem-e, hogy savanyított nashi körte a harmadik hozzávaló, de kb. úgy nézett rám, mintha őrült lennék. Ebédlőtársam közben lelőtte előre a poént, és japán szilvát említett, és mint a pincér visszaérkezésekor kiderült, helyesen, mivel almaborecetben marinálták ezt az egzotikus gyümölcsöt. Ha rákeresünk, akkor egy másik, most nem említett neve is felmerül, a képe viszont rögtön megmondja, mit keres a tányéron:

Lehetne akár mini sütőtök is, odavagyok az ilyen kis szakács viccekért, úgy néz ki mint a tök? Akkor tegyük bele! A textúrája alapján is passzolt egyébként a tökhöz, és ha összegezzük az eddig felsorolt építőkockákat, meglehetősen színes paletta rajzolódik ki, hiszen savanyított gyümölcs, borsos, csípős betét, és édeskés tök vonul fel. Erre az  egészre öntötték rá a szemünk előtt a krémes levest, aminek az alapja egy nagyon erős zöldségleves lehetett, és igen komplex élményt adott. Valóban nem volt köze egy eddigi krémleves élményemhez sem, nagyszerű volt!

Következzen a csirkemájpástétom, aminek érkezése okozta a következő, talán legszembetűnőbb hibát, hiszen Hölgy ebédlőtársam a nekem tálalt főételt követően, az én oldalamról, az asztalon átnyúlva kapta meg tányérját. A pástétomhoz pedig a kezdő falathoz kihozott kenyeret kellett fogyasztani, annak ellenére, hogy pirítós érkezésére kaptunk ígéretet, és amikor ennek elmaradása már egyértelmű volt, külön kértem is a pótlást, de sajnos nem érkezett meg. Nem szívesen töröm meg a beszámoló lendületét, de egy olyan helyen, ahol a leves-előétel-főétel-desszert sorért 4200 Ft-ot hagyunk ott, és az érkezésünkkor rólunk lesegített kabátot 1 órával később a fogasról kérdezés nélkül választva vissza is kapjuk már ezekre is figyelemmel kell lenni. Féllábasnak tűnik a profizmus az ilyen apró dolgok mellett. Mivel többször nem szeretnék ezzel foglalkozni, leírom az utolsó negatív benyomást is, egy külföldi vendégpár mellettünk foglalt helyet, és nem értették meg a felszolgáló egyébként angolul udvarias, kabátot elkérő kérését másodjára sem, erre viszont már egy magyar, barátságtalan, "ha nem hát nem" szerű megjegyzés érkezett, részben már felénk fordulva, ami szerintem szintén nem passzol a hely szelleméhez.

(s)

Haladjunk az élvezetek felé tovább. A pástétom fenomenális volt. A májnak van egy olyan állaga, amikor pont eleget táncol a húsleves tetején a hosszas készülés vége felé, krémes, selymes, még nem gumis. Ezt az állagot feldolgozás, fűszerezés után formába öntve visszahozni úgy, hogy a textúráról a Lindt csoki-golyó belseje jut eszünkbe igazán magas színvonal. Mindeközben füstöt, illetve aszús (esetleg konyakos) ízeket véltem felfedezni, de ez tényleg egy olyan fogás volt, ami a megfejthetetlen, és bármikor visszaidézhető kategória. A kísérő zöldségek, a kis kumkat csöppek, és a füge bármilyen nemesebb szárnyasmájat kísérhettek volna, de olyan csodát műveltek a csirkemájjal, hogy azt kell mondjam, nem hiszem, hogy libamájjal finomabb lett volna a tányér.

Térjünk át a főfogásra. Édesapám készíti a legjobb csirkepaprikást a világon, imádom persze a húst, és a szaftos nokedlinél nincs jobb dolog, de az a fénypont, amikor kettesben maradok a lábossal, és pár szelet szép fehér kenyérrel. Számomra a paprikásban a szaft a csúcs, és itt hozták ezt a szintet. A szalvétagombóc (aminek most utánanézve hirtelen nem tudom, miért gombóc a neve, ha egyszer henger formában főzik, vagy párolják, csak azt, hogy erre eleink az alufólia feltalálása előtt damaszt szalvétába csavarva kerítettek sort) kapott egy kevés pirítást, a borjú nyak pedig szaftos volt (sous vide módon készült, amivel kapcsolatosan egy pesti kolléga az élmény délutáni megosztásakor azt mondta, hogy kicsit már unja, illetve, hogy egyes húsoknak, pl. kacsamell, nem is áll jól). A saját fotóim a szokásosnál is bénábbak, de a hely annyira elegáns volt, hogy nem volt időm állítgatni, vakuzni, és több képet készíteni.

(s)

A kis zománc lábos kellően házias hangulatot varázsolt, ezzel a paprikás nem lett kiragadva a megszokott helyéről. Az igazi élmény, az, amikor még a tejföl csíkokról is feltűnik, hogy nem a "bolti" minőségről van szó. A paprikás inkább krém volt, a hús, és a zöldségek minden ízével megáldva. (nyilván a hús elkészítése okán egy kiváló borjú alapléből kaphatta az erejét)

Záró akkordnak a rumbabára lettünk volna kíváncsiak, de mint megtudtuk az csak hétvégén érhető el, így bár én már teljesen paff voltam az élményektől, még érkezett egy Eszterházy tortácska. Erre is ráillene az, "ahogyan még soha jelző". A desszert ráadásul a szemünk előtt, egy pulton készül, habzsákkal nyomja egy séf a tészta lapok közé a krémet. Megmutatom.

A tészta lapok pedig olyan könnyűek, hogy nekem a habcsók jutott eszembe róluk. Nem tudom, hogyan készül, piskótát sűrűn sütök, és az sem egy Kheopsz-piramis súlya, de ezek a tészta lapok mintha levegőből lennének. Csodálatos desszert.

Összefoglalva úgy gondolom, - és ez a bevezetőben említett Michelin ajánlás után nem tűnik akkora találmánynak - hogy a Bock Bisztróban szerezhető élményt mindenkinek ki kell próbálnia, nyilván az ebéd menünek is vannak különböző szintjei, én ilyen magasan még nem jártam, de az ízek, elgondolások egyedisége könnyen függővé tenne.

 A képek az (s, mint saját) jelzéssel ellátottak kivételével a hely Facebook oldaláról származnak.