Ritka, hogy minden annyira klappoljon, mint aznap délután, amikor a Gourmet Garden teraszán jártunk. Egy hosszú beszélgetés egy régi baráttal önmagában is kecsegtető programnak ígérkezett, de az igazság az, hogy keresve sem találhattunk volna ehhez jobb helyszínt Szeged frissen nyitott sushi- és tapasbárjánál. A kis szünetekkel, de lényegében folyamatosan érkező sokszínű fogások nemhogy nem akasztották meg a beszélgetést, hanem éppen ellenkezőleg, inspirálták, tovább görgették azt.
A nyitás utáni napon érkeztünk a Fő fasorra, ahol nem kellett túl sokáig keresgélnünk, hiszen ahogy azt már az asztalfoglalásnál előzetesen elárulták, a Gourmet Garden közvetlenül a Blues Kert Vendéglő szomszédságában vert tanyát. Ami azonnal feltűnt, hogy bár a kerthelyiség tágas, mégis fele annyi asztal sincs, mint amennyi elférne. Meglepő, de egyúttal roppant szimpatikus, hogy ilyen szinten a profit elé helyezik az emberi egészség védelmét. A hozzánk legközelebb eső asztalnál a gyerekeknek színezőt adtak, hogy így foglalják el magukat. Rendszerint megemlítem, ha a kiszolgálás valahol udvariasnak és segítőkésznek bizonyul. Ez itt is elmondható, de emellett a pincérünk az a fajta szimpatikus figura volt, akire ennyi ismertség után is nyugodt szívvel használnám a “jó fej” jelzőt.
Na, de beszéljünk az ételekről végre, ha már egyszer gasztroblog volnánk. A kínálat középpontjában a tapas (aprócska spanyol fogások, falatkák) és a sushi áll. Látszólag semmi közös nincs bennük, mégis mindkettő remekül alkalmas arra, hogy az étkezés egy lassú, kvaterkázós vacsorává váljon, amire aztán szívesen emlékszünk majd vissza. A kóstolt ízek pedig elképesztően jók. Márpedig sok mindent kóstoltunk.
Az amuse bouche-ként kapott rákszirmok után egy tál új-zélandi zöldkagyló érkezett, amit nem sokkal a chilis-vajas zöldfűszeres tigrisrákok követtek. Az étlap szerint mindkettőhöz járt volna pirított baguette is, de ezt már csak utólag, a cikk írása közben vettem észre. Az omlós rákfarok és a friss zöld kagyló fehérboros-fokhagymás-petrezselymes ízvilága nagyon jó kezdésnek bizonyult.
Ezután távol-keleti vizekre eveztünk, és a rendelés hevében ad hoc összeválogatott sushi-variációkkal folytattuk a vacsorát. A tálalás ízléses, a sushi pedig friss és finom volt. A kínálat e téren is meglehetősen széles: makik, big makik, nigirik és roll sushik egyaránt választhatók. Aki nem tudja, hogy ezek mit jelentenek, az se essen kétségbe, ugyanis az étlapon egy egész oldalt szenteltek a különböző típusú sushik bemutatására. A nigiri lazacköntösben masago kaviárral lett a kedvencem: a lazaccal körbetekert puha rizsszemeket élénk színű kapellán ikrával koronázták meg. A sushi mellé természetesen pálcikát is kaptunk, méghozzá nem az eldobható, hanem a szép fajtából.
A vacsorát egy-egy tányér sült banánnal és egy adag mochi-val zártuk. Ez utóbbi egy japán sütemény, amit leginkább a Balin kóstolt klepon-hoz tudnék hasonlítani a ragacsos rizslisztből készült tésztája miatt. (A legenda szerint a japán mesterek közel 40 évig tanulják a mochi desszertek készítését.) Ez az apró édesség okozta egyébként a legnagyobb meglepetést, ugyanis a tésztában lévő lágy kókuszfagyi intenzív íze szinte bombaként robbant a szánkban. A sült banánnak is jól állt a karamell öntet és a roppanós pirított mandula.
Összességében nagyon pozitív élményekkel zártuk a napot, csak azt sajnáltuk, hogy annyi mindent nem tudtunk megkóstolni, amit még szerettünk volna. A különböző garnéla-variációkról, a pármai sonkás, brie sajtos és chorizo kolbászos tapas-okról, a ramen levesről vagy a Szent Jakab kagylóról most le kellett mondanunk, de biztosra veszem, hogy hamarosan újra látnak minket.
