Nyár közepén nyílt meg a nagy vendéglátós múltú épületben a Széchenyi téren az Anyám tyúkjai "Háztáji éléskamra és kifőzde" elnevezésű egysége. Örvendetes volt önmagában, hogy egy olyan ebédmenüs hellyel gyarapodott a belváros, ahol naponta új tételek kerülnek elénk, biztosítva, hogy akár egy héten át minden nap valami újat kóstolhassunk. Apropó, ha nem is pont itt és most érhető tetten a nagy fordulat, mindenképp jó megélni, hogy - ha időnk engedi - pár percet el "kell" raboljunk a munkától, hogy kitaláljuk hova is menjünk ebédelni, mert a menüztetés immár - jobb helyeken - nem egy kényszerpálya a vendéglátásban. Izgalmas lehet a frissen beszerzett hozzávalók alapján rövid idő alatt megtervezni egy széles spektrumú ebédmenüt. Itt sem lehet másképp, hiszen általában 2-3 leves, tészta, illetve szárnyas és sertés ételek várják, hogy 2000 Ft alatt kellemesen, de nem túltöltődve küzdjünk meg a délutánra hagyott napi feladatokkal.
Természetesen felkeltette az érdeklődésünket a hely "street food" kategóriába beleszuszakolható "bodagjainak" sora is. Az egyik üzletvezetővel folytatott kimerítő érdeklődő beszélgetés során megtudtuk, hogy a szendvicsek azért kapták ezt az egyébként részemről a rántani való után kimaradt tészta kisütésére használt elnevezést, mert valami hagyományos elnevezésben gondolkodtak. A hagyományokhoz való ragaszkodás egyébként megfigyelhető az étlapon is, ugyanakkor nem teljesen ez a vonal képviselteti magát kizárólag a hely szellemében.
Önmagában ugyanis az első bekezdésből eredően már eleve meg kell állapítsuk, hogy tényleg nem sok olyan étterem található Szegeden, ahová - ha sarkítva is - de be lehet térni akár fél kg szárazkolbászra is, vagy éppen negyed kg kecskesajtra. Márpedig itt az a helyzet, hogy a hűtőpultból bármikor kiszolgálnak minket az éléskamra finomságaiból. Folytatódik a kettősség a megjelenéssel is, hiszen odabent a pasztell színek mellett a fehér dominál, így ha mindenképp divatosnak kellene belőni, akkor kicsit vintage a hely talán, viszont a mindenféle díszítési elemben kiszúrható tyúkok mégis feldobják ezt a könnyűnek tűnő, de önmagában számomra kicsit rideg stílust.
Folytatva a megkezdett hullámzást, kezdjük elölről az étlapot, és nézzünk rá a levesekre. Az elmúlt időszakban kóstoltam kétféle gyümölcslevest, egy szilvát és egy vegyeset, mindkettő kellemesen savas volt, a szilvát pedig nem fahéjjal készítették, itt már elve tetszett, hogy a beidegződött ízpárosításoktól el mernek szakadni. Mindkét leveshez ráadásul egy porcukorral szórt babapiskóta rudacska járt, (azért a kicsinyítő képző, mert tényleg vékony volt) ami ropogósságával a desszertek komolysága felé tolta el a leveseket.
Egy ebédmenü során volt szerencsém a tápéi legényfogó leveshez is, tartalmas, friss volt, szerencsére egyáltalán nem szétfőzött zöldségekkel és tetemes mennyiségű hússal.
Az egyik alkalommap pedig egy igen gazdag, kellemesen savanykás minestrone leves volt az étlapon, amit szintén ajánlok.
A fénypontot számomra azonban az egyik hétvégi ajánlatban kifogott fácánleves jelentette, ami aranysárgán, mindenféle hozzávalóktól gazdagon érkezett, és bármelyik karácsonyi vacsoraasztalon szívesen látott vendég lenne.
A főételek közül szintén próbáltunk menüt is, az egyik alkalommal egy baconos csirkemájra, máskor pedig BBQ bordára esett a választás, mindkettő tetemes adagot jelentett, remek pörk ízekkel, házias formában.
A fő fogások közül a csak vasárnap kapható vasárnapi sült csirke a feledékeny nagymamák megmentője lehet, egyedül a grill koktélparadicsom árulhatná el őket, az ugyanis bár remek kísérő, nem elég "nagyis". Fontos kiemelni, hogy a háztáji éléskamra finomságait nem csak külön vehetjük meg, de az étlapról rendelt tételek is ellenőrzött forrásból származó házias alapanyagokat rejtenek, így a csirke bőre szép sárga, és tényleg a kapirgálós fajta ízre is. (Ezt elvitelre kértük, így legalább találkoztunk az újrahasznosított papírból készült vagány dobozokkal is.)
A falusi rántott hús már-már embert próbáló adag, az elfogyasztását tényleg minimum egy komolyabb kapáláshoz kötném, igaz a házi majonézzel, és kaporral feldobott krumplisaláta könnyít rajta (a krumpli nekem egy kicsit vastag volt, a vékonyabb szeletek viszont törhetnének, azzal pedig nem lenne olyan egységes a köret, értem a kompromisszumot).
A társaságomban fogyott már Délvidék és Bárányos, én pedig kipróbáltam a Kacsahúsost és a Koca Kombit. A kacsahúsosban egy kiválóan rozéra sütött, majd vékonyra szelt kacsamellet kísér a diós narancsos kencefice. Ehhez én a lilahagyma csatnit választottam, és nem bántam meg egy pillanatra sem. Érdekes módon a bodagok hatalmasak, akár kézzel is fogyaszthatók, és még csak nem is drágák, ellenben a hozzávalók tekintetében itt sem köt kompromisszumot Anyám egyik tyúkja sem. Ha ugyanis vesszük a fáradtságot, és a fogyasztás után megnézzük a hűtőpultnál, hogy is mérik a szendvicsekbe kerülő, nagyipari technológiát sosem látott sajtokat, meglepődünk azon, milyen olcsón is ettünk finomat. Igen, persze van trappista és gouda sajt a nagyáruházak polcain negyed ennyiért is, csak azoknak az íze épp nem ilyen...
A koca kombi miatt csúszott egy kicsit a cikk, abból ugyanis sikerült két héten belül kétfélét enni, és nem szeretem, ha olyat mesélek, amit aztán nem fog senki soha többet enni, de szerintem csak valami beszállítói bibi lehetett a háttérben, mert később "beállt" ez a malacos bodag is. A puha húskockákat kísérő füstös "kencze-fice" egy isteni sültpaprikás krémet takart, amit a tepertőmorzsa ropogóssága dobott fel.
Mindegyik bodag emberes adag salátát rejt, illetve egy kis tálkában savas jellegű dresszinggel további salátával gondoskodnak arról, hogy az első "húdetelevagyok" után még legyen esély befejezni a szendvicset.
Érdekes módon, ami miatt azonban igazán különleges a hely, az nem más, mint a desszertkínálat. Volt szerencsém Bécsben a "legjobb" cukrászdában egyszer egy olyan csoki mousse-t fogyasztani, amiről azóta is álmodozom, de az Anyám tyúkjai egy kicsit közelebb hozták az osztrák főváros hangulatát. Organikusan változik a kínált desszertek köre, azonban ha valaki igazán csokis csokiélményre vágyik, akkor ki ne hagyja a csokimousse-t... Az egyik korábban általam kóstolt változatban ráadásul belül, és a desszert tetején apró célzásként is enyhén sós habcsók is megbolondította az összképet. Egy nagyon kakaós piskóta alap, rajta egy kis gyümölcs (eper, illetve meggy) valamint a mennyei lágy mousse-ban a roppanós, kicsit sós habcsók... nos, magasan van a léc.
Annyira magasan, hogy az egyik nyár végi délutánon egyszerűen sütizni ültünk be a családdal a teraszra. Egy mákos-barackos pohárkrém, az előbb említett mousse, és az étlapon mindig szereplő jazzdobos volt a főszereplő. A jazzdobos egy újragondolt, dobostortára emlékeztet, elemeire szedve, egy fagyigolyónyi mousse-al, leheletkönnyű piskótarétegekkel, illetve egy mindenféle cukrot nélkülöző sárgabaracklekvárral. Ha ez nem elég, kapunk még az egészhez egy kis pohár meleg sós karamellát, amit lehet rá kellett volna önteni a kompozícióra, én nem bírtam ki, és nemes egyszerűséggel megittam... A pirított dió és a csoki chips a ropogós textúrákkal tovább emeli az összkép fényét. Mint megtudtuk, minderről egy fiatal cukrászhölgy tehet, aki egy több száz oldalas francia "száraz" képek nélküli süteményes-cukrászkönyvet fordít le nekünk az étlapot szinkrontolmácsként használva.
Bőven vannak még "tartalékai" az Anyám tyúkjainak, ígérem, "szétszedjük" az étlapot, ami ráadásul megújulási fázisban van, tehát mindenképp vissza kell még térnünk. Az üzletvezetővel folytatott beszélgetés alapján olyan kedv, és akarás dolgozik a háttérben, ami magyarázatot ad arra az őszinte szeretetre a vendéglátás iránt, ami visszaköszön minden egyes fogásban.
Update: A cikk írása után megkaptuk a legfrissebb étlapot, sok izgalmas tesztelnivalóval, íme:
