Most a szokásosnál is jobban érvényesül, hogy ez az írás nem jöhetett volna létre szülői segítség nélkül. Azon gondolkodtam, hogy vajon létezik-e recept plágium, hiszen 4-5 összetevőnél már elég csak egyet kicserélni, és máris más lehet az étel. Ehhez képest milyen kényelmes azt mondani, hogy Apától tanultam.

Rövid kis bevezető után jöjjön egy másik. Nem sok receptet írtunk eddig, a blog témája ugyanis a már sokszor megénekelt ebédidőben valami frisset jó pénzért szlogen. Attól viszont nem lehet elvonatkoztatni, hogy ez egy gasztroblog, így semmi sem ment meg minket attól,  hogy néha ilyet is írkáljunk. Amúgy illettek már minket olyan kritikával is, hogy ez nem is blog, mert inkább bemutatót tartunk egyes helyekről. A lényeg, hogy amíg van olvasó, kell a szórakoztatás, és ebbe néha mi is belekavarodunk, tehát most magam leszek a teszt tárgya.

Úgy fordult a kocka, hogy volt itthon két lazac-derék, nem vészesen nagyok, összesen lehetett 30 dkg. Ezt fogom most elmesélni.

A két szelet bekerült a serpenyőbe. Az étel alapja a vaj, vagyis annak "átmentése" a fogás készítése során. A vajra vigyázni kell, mert szeret odaégni, ezért a szeletek először roston készültek, majd félidős korukban érkezett egy 2 cm vastag vajkorong (belga tengeri sós vaj). A fordítás után a serpenyőbe került 2 gerezd elnagyoltan kockázott fokhagyma gerezd is, illetve pár tekerés színes-bors. Itt jön egy kis kötéltánc, hiszen a vajat kímélni akarjuk, a fokhagymát nem odaégetni, a lazacot pedig eközben nem árt ha úgy sütjük át, hogy nem szárad ki. Ezen kívánalmakat kis-közepes lángon tudjuk teljesíteni. A halat fordítás után sóztam is, de erre még visszatérünk.

Nos, amikor kikerül a két szelet hal a serpenyőből, így néz ki egy, az előbbihez képest rosszul fókuszált vaku nélküli képen:

Le is takartam gyorsan egy mélytányérral, és ment az 50 fokra előmelegített sütőbe, mert jött a következő fázis. A lazacnak mindenféle barátja van, csak ki kell őket válogatni a hűtőből, kamrából. Tejszínes mártás, mi más. De milyen? A lazac egy elég "jellegtelen" fogás, nem mondom, hogy a halak csirkéje, de hagy teret a kibontakozásnak. Hol tartunk a serpenyővel? Van benne egy elég jó fokhagymás vajunk. A fokhagymát továbbvisszük lime-al, kapribogyóval. A hal érzést pedig füstölt szardellával és koktélrákkal.

Először a szardella és a kapribogyó kerül a vajba, éppen addig amíg megkeressük a kanalat a lisztnek.

Egy evőkanál liszt épp annyi, ami kellemesen összefogja kis pirulás után majd a tejszínt. A tejszínt, ami összesen 2 dl (nem főző) és három etapban érkezik a mártáshoz. Mivel elég sok vajhoz került viszonylag kevés liszt, és nem is tejjel dolgozunk, illetve itt már nagyobb lángon ég a gáz, hogy az ízek is összeérjenek nem kell aggódni a csomósság miatt.

Itt most mindenféle válaszút elé kerülünk, és (az élettel ellentétben) szinte bármelyik helyes lehet. Ha fehérbort öntünk bele sem tévedünk és fekete kagylóval is finom. Viszont lime is volt itthon és koktélrák is, ezért a legutolsó adag tejszín beforrása után a zöldcitrom leve üdítette fel a szószt, és még egy adag koktélrák is rottyant bele. A szardella akkor már csak mint fűszer volt jelen, ezért kellett egy "harapható" halas hozzávaló. A kezdéskor említetten elnagyoltra vágott kerezd fokhagymák is azért lettek akkorák, amekkorák, hogy most még érezzük, ha rájuk harapunk, de meg is lepődjünk azon, hogy bizony már krémesen olvadnak a szánkban, és minden erejüket a szósznak adták át.

A letakart hal eddigre rendezte sorait, és visszaszivárgott a belsejéből a külső részek felé a szaft, sőt egy kicsit ki is adott magából. Ezt nyugodtan öntsük bele a mártásba, és keverjük el vele. Ezután én a szószt a halak közé öntöttem, és itt jött a felismerés, hogy nincs köret. Végig motoszkált bennem, hogy a végén hiányozni fog valami, de ez kicsit olyan, mint amikor a steak mellé (egy jó steak mellé) egy jó szószon kívül nem kell semmi. Ok, egy pirítós, ami felszívja a szaftot, és kész. Itt sem lett másként, bedobtam a pirítóba két szelet kenyeret, és mire megterítettem, ki is ugrottak.

A hal szaftos volt, a rostoknak megfelelően lehetett bontani. A mártásban a sült fokhagyma édessége mellé érkezett a kapribogyó kesernyés íze, megfejelve a lime-al, és a szardella mindent átható sós-halas jellegével, plusz lágyításnak pedig a koktélrákfarkak adtak némi harapnivalót.

Ahogy utaltam rá, a sóval kell csínján bánni, a szárítótt szardellából kinyert liquament az ókorban sóként használták. Sós volt a vajunk is, viszont ha bátrak vagyunk még egy kis parmezán is kerülhet a fogásba, és akkor talán meglesz a gasztronómia fekete lyuk mögé bújtatott frigyláda alján elveszett szent grálja, az umami íz. Kalandra fel!